Balatoni tekergő I. (balatoni minimál)

"Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja hol kell meghalni." (Márai Sándor)

"Hegyi" gyerekként csak álmodtam a Balatont, hogy milyen is lehet. Legmélyebb vizes élményem sokáig csak a felduzzasztott patak volt, ami néhol derékig is ért talán. Igaz akkor még volt benne hal és rák, lehetett kosarazni és rákot fogni. És persze este megütni és megenni :)

Pár éve egyre több és több időt töltök a Balaton körül. Keresem a csendes zugokat, a padokat ahonnan elmerülhetek a kéken csillogó hullámokban. Jó öt éve volt amikor először éreztem azt ahogy az egyik szőlőhegyen üldögélve majd' azt éreztem, mint otthon. Amikor csak ülsz a földön és nézed az elterülő tájat, és azt érzed most jó. Akkor a lelkem egy darabkája ottragadt, olyan volt mintha hazaértem volna. Azóta minden látogatás alkalmával egy kicsi még ottmarad belőle és egyszer odaköltözik teljesen. S talán pincém is lesz. S ha a vaksi sors megsegít városi múltamra boldogan, mosolyogva tekintek vissza.