Gyerekvilág

Amióta fotómasinával a kezemben járok folyamatos változást észlelek magamon. Először csak a lassulást éreztem. Aztán egyre több és több részletet vettem észre, A lassulás önmagában jelenthetné, hogy észrevesszük a részleteket, ám ez a lassulás sok esetben csak a fizikai lassulás elsőre. Az elme csak később csillapodik.
Sokat segített a természetfotózás, a "kintlét" önmagában lassít és segít jelen lenni. Ám az elme erős és könnyen átveszi az uralmat. Az erdő csendjét felveri a kattogó kerekek zaja, s gondolatok ezrei cikáznak elfedve a szél susogását, a madárdalt. Pár éve felfedeztem egy olyan "közeget" - azóta is hálával tartozom azoknak az embereknek, akik ezt lehetővé tették -  mely segítséget ad a belső zaj tompításában. Fontos lépésnek érzem és ma is mosolyogva élem meg azokat a pillanatokat, amikor először voltam a lovak közt és órákat töltöttem el fényképezővel a nyakamban, úgy hogy csak voltam. Ott és akkor. 
Beleszerettem az "ábrázolásukba", a részletek kiemelésébe. Egy olyan új utat nyitottak meg előttem, amire előtte csak félve léptem. Elhagyva az erdőt, a statikusabb pillanatokat az élő felé fordultam. Ugyan statikussá válik a pillanat, de bízok benne, hogy a képek segítenek kilépni a napi monotóniából, "meghallani" az erdő csendjét, érezni a ló közelségét. Kilépni kicsit a komfortzónából. Nekem sokat segített, hogy az "én zónámból" tovább tudjak lépni, s elinduljak az emberábrázolás felé. És itt érkeztem el ahhoz a pillanathoz, ami segített megtalálni a helyem. A gyerekek, akik mindig ott vannak, ahol vannak. Akik épp abban élnek amiben vannak. .. és ha nem figyelek, pillanatok alatt jelzik "Gyere vissza, légy már itt!!"